Olvastam egy cikket a "Csak egy tűzpiros sportkocsi"-ról a neten és rámtelepedett a nosztalgia... Nekem is volt anno Cyrano effektusom, de amíg (járkáló) voltam, ezt gyorsan letudtam küzdeni... A baleset után jobban előjött nálam, mivel fél évig nem tudtam beszélni, utána meg valahogy nem akaródzott - szerencsémre a Fodorban találtam olyan barátot, aki beszélt helyettem és még utána pár évig is Ő volt a "szinkronhangom" (R.I.P.) Sajnos az élet úgy hozta, hogy vidéken születtem és itt is ragadtam - nem azért, mert nem lett volna több lehetőségem városon...de a pénztelenség nagy úr. Szerencsémre az internet őskorában lehetőségem volt levelezni és netezni, így sikerült sok emberrel megismerkednem -volt aki marad virtuális barát, de voltak/vannak személyes barátságok is- Még ma is sok mozgássérült él vidéken, elzárva mindentől és mindenkitől, csak a családjára számíthat - ha valaki ingerszegény környezetben él -, az hamar visszahúzódik a csigaházába, vagy összegömbölyödik, mint egy sündisznó és nem enged magához közel senkit. - Van egy közmondás: egy fecske nem csinál nyarat - de, ma már az emberi kommunikáció határai végtelenek... ezért szimpatikus nekem B. Viktor tevékenysége - és itt eljátszottam a gondlattal... - ha kezdetnek, csak minden megyében egy ilyen ember akadna és ők összefognának, hamar elterjedne ez a fajta segítőkészség az országban. Mint nagyon falusi, sajnos még ma is azt látom, hallom, hogy Magyarországot Budapesttel azonosítják - valahogy fel sem merül emberekben, hogy vannak kisvárosok, mégkisebb falvak, ahol élnek mozgássérültek és legtöbbjük soha, vagy ritkán lépi át a falu határát.
A cikk itt olvasható:
https://digitalstand.hu/olvaso/22145#17
A cikk itt olvasható:
https://digitalstand.hu/olvaso/22145#17
