Boldogság

Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi.
Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra.
Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit - a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával.
S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit.
Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek...

Öröm - bánat (elmélkedés)

Amikor az örömről elmélkedtem, feltűnt, milyen hamar végére ért a szókészletem.
A kifejezések cserben hagynak.
Üresen és mesterkélten cseng a szó (örülök, boldog vagyok).
Viszont milyen beszédes az ember a szenvedés, fájdalom és boldogtalanság ecsetelésében!
Mintha a szenvedés szakadékos mélyein egészen másként lennénk otthon, mint az öröm birodalmában.
Ebben a megfigyelésben mély igazság rejlik: a szenvedés és szükség közvetlenül az életünkből fakad.
Minél magasabb fokon, minél finomabban fejlett egy teremtmény, annál érzékenyebb és érzőbb lesz a szenvedés iránt.
Az igazi öröm persze mindig csak ajándékképpen jut osztályrészünkül.
Nem tartozik az élvezet és a szórakozás birodalmába.

Valaha volt az életemnek buzgó időszaka is, izzó és eleven élet, szenvedélyes részvétel.
Most minden szürke és fárasztó. A kívánkozás és a vágy tüze valahogy kialudt.
Mi tesz olyan fáradttá engem? Nem keresem többé a nagy dolgokat?
Megelégszek azzal, amit a vaksors kimér? Csak ne sokat gondolkodni!
Ne sokat várni! Mindenki így csinálja?

Aztán egy nagyon banális, és régi mese jutott az eszembe...
Az örömmel, és szerelemmel úgy vagyok, mint szegény Gombóc Artúr a csokoládéval:
Ha megkérdezték tőle, hogy milyen csokoládét szeret a legjobban, habozás nélkül fújta, mint aki éjjel-nappal ezen töri a fejét: a kerek csokoládét a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon.
- Önkényesen most úgy értelmezem mindezt, hogy Artúr nem habzsolta őket nyakra-főre, hanem ha egy kicsi is jutott neki, annak nagyon örült és megbecsülte...

A világ iszonyúan kicsi, már nem nagyon vannak illúzióim.
Nem kellett volna foglalkoznom a témával. Igaz, nem lehet örökké menekülni.
Bolond világban ésszerűnek maradni lehet, hogy nehéz, de sokkal szükségesebb, mint a viszonylag normális körülmények között.
A fenének kellett nekem ezeket a dolgokat előszedni, tisztára agyonvágta a napomat, és az óbégatás is csak egy darabig érdekes, a világ meg megy szépen tovább...


Csak csend, azután...
az első dobbanás, mint aki mély álomból ébred, a
második dobbanást, bár még nem érted, de a
harmadik dobbanást, oly ismerősnek véled, mint a
negyedik dobbanást, mely hívogat téged, és az
ötödik dobbanás, meséje suttogva ébred, a
hatodik dobbanás, dallama a legősibb ének, a
hetedik dobbanás, elhozza a reménységet, a
nyolcadik dobbanást, most elhiszed végre, a
kilencedik dobbanás, nyugalma csitít téged, a
tizedik dobbanást, már nem csak te érzed.