Álom

Szeretek aludni, és szeretek álmodni. Valamelyik éjjel például azt álmodtam, hogy felültem. Csak úgy, simán. Pedig csak úgy, simán, hasizomból szerintem soha nem ment a balesetem óta, legalábbis nem emlékszem rá. Oldalt fekvésből, a kezemmel feltolva magam, úgy ment, elég sokáig, aztán egyre nehezebben, megküzdve minden egyes centiért. Erre az érzésre nagyon is emlékszem.
Amikor felébredtem, kicsit még kábán gondolkodtam, vajon tényleg felültem én az előbb, vagy mi is történt? Aztán persze rájöttem, álom volt csupán. Csak épp annyira valósnak tűnt. Kár, hogy csak álom volt.
Persze mi valós, és mi álom, mi lehetetlen és mi nem az? Ki dönti el?
Aztán úgy alakult, hogy itthon tornáztam.
Csak a kezemet figyeljétek. Nem csalok, de nem is támaszkodom. Picit se. Kb 3-szor fél percig bírtam így megülni, de akkor is.
Vajon hol a határ, hol van a teljesítőképességem határa? És van-e útlevelem és vízumom a határon túlra?
Szeretek álmodni. Ébren is.

Álom

Türelem

Türelem. Tán az egyik legkeményebb lecke. Tanuljuk egy életen át, és mégis nehezen megy. Valamire mindig várunk, valamire mindig várok. Persze nem a sült galambra, nem csak arra, de sokszor rajtam kívül álló dolgokra. Válaszokra, mások munkájára. Csodákra.
És rég tudom a leckét, amíg várom, amíg kitölt ez az érzés – nem fog bekövetkezni, amire várok. Majd, egyszer, ha már nem figyelek, ha mást csinálok, ha nem is számítok rá. De hiába ismerem a mechanizmust, nem megy máshogy.
Várok. Tanulok. Türelmet. A doktorim már megvan belőle, utána nem tudom, mi is jön :)

Türelem